Ma már bizonyosan elmondhatom, hogy életem egyik legnagyobb szellemi élményében és legnagyobb csalódásában volt részem azon a Bibó István konferencián, amelyet az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Állam- és Jogelmélet tanszéke szervezett november 25. és 26. napon.
Ismert, hogy 2011-ben ünnepeljük a 20. század legnagyobb államtudósának, és az '56-os államminiszter Bibó István születésének 100. évfordulóját, aminek kapcsán már korábban több alkalommal volt tudományos konferencia. A legutóbbi, amelyen jómagam is részt vettem és előadást tartottam, szeptember 29-én volt a Magyar Tudományos Akadémián a Bibó István Szellemi Műhely szervezésében. Ez egynapos volt, és a hazai Bibó-kutatók közül szinte mindenki ott volt és tartott előadást. Ha lehet mondani azt, hogy egy szellemi színvonalat túl lehet szárnyalni, akkor az ELTE-n tartott konferencia ezt megtette. A kétnapos konferencián tulajdonképpen olyan tudósok tartottak előadást, akiknek a neve mind a hazai, mind pedig a külföldi tudományos körökben, sőt a közéletben is jól ismert. Ezek közül nem lenne illő bárkit is kiemelni, hiszen mindegyiknek az előadása külön-külön óriási szellemi élményt jelentett. Érdemes azonban felsorolni őket, hogy mások is lássák, milyen nagyszerű előadássorozatnak lehettünk a hallgatói. Péntek délelőtt: Mezey Barna, Mester Béla, Kende Péter, Nagy Endre, Huszár Tibor, Zsidai Ágnes, aki a konferencia háziasszonya volt, H. Szilágyi István, és Kardos Gábor tartott nagyon színvonalas előadást. Péntek délután: Karácsony András, Kovács Gábor, Erős Ferenc, Csepregi András, Balog Iván, Perecz László, Zinner Tibor, Gyarmati György. Majd ezt követően még péntek este Bibó-akta címmel egy színjátszó kör előadta a Bibó-per történetét. Legvégül pedig Gyarmati György megnyitotta a Bibó Istvánról szóló kiállítást. Aznap este úgy feküdhettem be az ágyamba, hogy csodálatos nap után vagyok, amelyik örökké emlékezetes lesz számomra.
A szombati nap terv szerint csak délig tartott úgy, mint tudományos konferencia. Ezen időszak alatt Bihari Mihály, Stumpf István, Paczolay Péter, Gosztonyi Gergely, Szabadfalvi József, Horkay Hörcher Ferenc és ifjabb Bibó István tartott előadást. Ezek mind-mind valóban nagyon színvonalas előadások voltak, és nyugodtan állíthatjuk, hogy összességében méltó megemlékezés volt Bibó Istvánról. Ha ezzel vége lett volna, akkor olyan két szép napot zárhattam volna a magam részéről, hogy még évek múltán is meghatódva emlékeznék erről az eseményről.
De egy tudományos konferencia arra is kitűnő alkalom, hogy ismeretséget kössön az ember olyan személyekkel, akikkel egyébként talán sohasem találkozna. Ilyen lehetőség nyílott számomra akkor, amikor megismertem Regéczy-Nagy Lászlót, aki a Bibó – per harmadrendű vádlottja volt. Amint azt tudjuk, Göncz Árpád volt a másodrendű vádlott. Regéczy-Nagy Lászlóval abban egyeztünk meg, hogy fenntartjuk a kapcsolatot, és ha lesz közlendője az utókor számára, akkor azt én közzéteszem. A konferencia szüneteiben sokat beszélgettem Kende Péterrel, aki a legutóbbi találkozásunkra élénken emlékezett, és az akadémiai előadásomat úgy minősítette, hogy „nagyon is emlékszem rá”, és az előadásom még mindig megvan. A beszélgetéseink során kiderült az, hogy politikai filozófiai nézeteink nagyon közel állnak egymáshoz. Nos, ezek az intermezzók az ember számára örök életre bevésődnek, és mint a legkellemesebb emlékek maradnak meg.
Regéczy-Nagy László
Külön kell szólnom Stumpf Istvánnal történt beszélgetésemről. Én akkor, amikor az interneten elolvastam a konferencia tájékoztatóját, azt gondoltam, hogy lehet kérdéseket feltenni az előadóknak. Stumpf István előadásának a címe ez volt: Hatalmi ágak megosztása egykor és most. Ez a téma jól illett hozzá, mint alkotmánybíróhoz. Ugyanakkor illet a konferenciához is, hiszen Bibó István 1947. január 13-án az akadémiai székfoglaló előadásában éppen ezzel a témával foglalkozott. Címe: Az államhatalmak elválasztása egykor és most. Tehát valóban kitűnő volt a témaválasztása. Ám a korábbi időszak Fideszes politikája bennem azt a képzetet generálta, hogy ma éppen a hatalmi ágak leépítése, ezen belül pedig az Alkotmánybíróság hatalmának a csökkentése folyik, amivel a Parlament és a kormány hatalmát, pontosabban Orbán Viktor befolyását erősítik. Tehát amikor péntek este Stumpf megjelent a kongresszuson, akkor odamentem hozzá, bemutatkoztam, és a már korábban elkészített kérdéseimet átadtam neki. Másnap az egyébként igen színvonalas előadásában válaszolt a kérdéseimre, aminek a lényege az volt, hogy az Alkotmánybíróság jogosítványai nem csökkennek, hanem éppen ellenkezőleg növekedni fognak: a jogalkotásról a jogalkalmazás felülvizsgálatának irányába tolódik el. Ez ugyan bennem ismét kétségeket kelt, de még ma elfogadom tőle ezt a választ. Egyébként a négyszemközti beszélgetésünk során Stumpf azt mondta, hogy senki sem hiszi el neki azt, hogy az Alkotmánybíróság hatásköre erősödni fog. Én elhiszem – még most! S majd a gyakorlat fogja megmondani azt, hogy ebből mi válik valóra.
Csakhogy a tudományos konferenciákat is tönkre lehet tenni azzal, ha kilépünk a tudomány egzakt világából, és a napi politikai csatározás mocsaras és ködös harcterévé tesszük azt. Sajnálatos módon ez történt szombat délután, amikor is két régi Bibó-szakkollégistát, név szerint Kövér Lászlót, Szájer Józsefet, valamint Stumpf István volt szakkollégium igazgatót hívták meg azzal a szándékkal, hogy a Bibó Istvánról elnevezett szakkollégiumról beszélgessenek a mai szakkollégisták. Megmondom őszintén, hogy amikor ezt elsőként elolvastam a programfüzetben, gondolkodtam azon, hogy ott hagyom a konferenciát, hiszen számomra az már véget ér az utolsó tudományos előadással. Valami azonban azt súgta, hogy maradjak ott, és hallgassam meg ennek a két politikusnak a visszaemlékezéseit. A szakkollégium történetét ismertem, hiszen a Cézárarcmás című sorozatomhoz ezt fel kellett dolgoznom. Kezdetben valóban hűen visszaadták azokat az eseményeket, amelyek akkor történtek, vagyis milyen szükséglet hívta életre a szakkollégiumot, kik kerültek oda, és milyen témákkal foglalkoztak. Azt is reálisan mutatták be, hogyan találkoztak Bibó nevével, és munkáival, miképpen vitatkoztak a demokrácia elméletein. Az egész akkor kezdett félresiklani, amikor Kövér úgy tálalta a dolgot, hogy a rendszerváltásra egyedül a Fidesz tűnt demokratikus pártnak. Ami bennem azonnal azt a képzetet keltette, hogy magát a rendszerváltozást is egyedül a Fidesznek köszönhette a magyar nemzet, amiért tulajdonképpen még hálásnak is lehetnénk. Ennek logikai következménye pedig az, hogy a Fidesz hívatott arra, hogy ma a magyar nemzetet vezesse.
Ez az önfényezés tovább folytatódott akkor, amikor az egyik vitapartner idézett A magyar demokrácia válsága (1945) című híres Bibó tanulmányból. Ehhez tudni kell még azt, hogy korábban Bibónak a kommunistákkal szembeni naivitásáról beszélgettek. Kétségtelen, hogy Bibó akkor valóban helytelenül értékelte a kommunisták céljait, módszereit, és őket éppolyan demokratikus erőnek képzelte, mint a Tildy-féle kisgazdapártot. Nos, visszatérve az idézetre, a kérdező olyan részletet olvasott fel, amelyikben Bibó István azt állította, hogy a két fél (azaz a kisgazdák és a kommunisták) szembenállása csak akkor fog véget érni, ha az egyik kilép ebből az erőtérből. Kövér ezt a témát egyből átfordította a mai politikai harcra, és azt állította, hogy 1992-ig a Fidesz is naiv volt, mert úgy gondolta, hogy a velük szemben álló politikai erők demokratikusak, és dűlőre lehet jutni velük. De kiderült, hogy a komcsikkal nem lehet egyezkedni. Tehát Kövérből kifakadt az a korábbi primitív parlagi stílusa, ami általában jellemzi őt, és nyíltan komcsizott, többször egymás után. Azt már csupán gondolatilag lehet hozzátenni, hogy ha a komcsikkal nem lehet egyezkedni, akkor bizony őket ki kell léptetni ebből az erőtérből. Nos, ez volt az a pont, amikor bensőleg felháborodtam, hiszen azonnal érzékeltem azt, hogy a mai Fideszes politikusok a régi politikai eseményeket csak a ma kontextusában tudják értelmezni, és csak úgy, hogy azok a Fidesz céljait alapozták meg, a Fidesz útját mutatták meg, illetve hitelesítették a cselekvéseiket. Ugyanakkor teljesen negligálták azt a Bibói gondolatot, amely szerint egy új demokratikus társadalmat egy népfrontos politika alapozhat meg, amelyben nem létezhet egy párt egyeduralma. Tehát amikor Kövér post festum igazolja magát Bibó gondolataival, akkor valójában eltávolodik azoktól, hiszen éppen Bibó volt az, aki a hatalomgyakorlást a széles néprétegek támogatásával képzelte el, és minden egyeduralomra való törekvést elutasított. Éppen Bibó István volt az, aki a hatalomgyakorlást an-archikussá, azaz uralommentessé akarta tenni, és kölcsönös szolgáltatások rendszerévé kívánta átalakítani. Az a fajta autokratikus populizmus, ami ma jellemzi a Fideszt, nyilvánvalóan visszatetszést váltott volna ki Bibóban, és feltehetően ma éppolyan mély hallgatásban lenne, mint a Kádár-rendszerben volt.
Amikor ezeket végiggondoltam, undor fogott el, émelyegni kezdett a gyomrom, és legszívesebben kimentem volna a friss levegőre. Az nem lehet, hogy a Kövérék egy csodálatos tudományos konferenciát ilyen gondolatokkal zárjanak le, annak pátoszát lealjasítsák, és olyan tételeket fogalmazzanak meg, amelyekkel Bibót felhasználva a saját egyeduralmi törekvéseiket kívánják igazolni. Az nem lehet, hogy azok, akiknek a legjobban kellene ismerniük Bibó demokrácia felfogását, ilyen leplezetlenül beszéljenek egy másik párt háttérbe szorításáról, likvidálásáról, és mellette még mellüket döngetve önmagukat Bibó-tanítványoknak nevezik. Az nem lehet, hogy a politika piszkos olvasztótégelyében minden értéket fel lehet hígítani, és össze lehet házasítani becstelenséggel, tisztességtelenséggel, ármánykodással, mocskolódással. A politikai haszonszerzés nem igazolhat minden aljasságot, nem írhatja felül azt, amit a tudomány helyesnek, és kívánatosnak tart. Nem lehet ma a politikai gondolkodás olyan, ami a józan észnek ellentmond, és ellenkezik a demokrácia eddig kiforrott elveivel. Ha ezt a régi Bibó szakkollégisták, a mai politika urai nem tanulták meg Bibó Istvántól, akkor nem Bibó Istvánban van a hiba.
Debrecen, 2011. november 28.
